Ezüstmise Csepregen

- Hogyan készült a papi hivatásra?
- Ez egy hosszabb folyamat volt. Már gyermekkoromban is gondoltam a papi hivatásra. Számomra példaértékű volt a falunkban a plébánosunk élete. Mikor nagyobb lettem, egyre inkább élveztem a prédikációit, szentbeszédeit. Gyerekkoromban is mondtam, hogy pap szeretnék lenni, aztán később hallgattam. Nagyon nem beszéltem róla, hanem magamban tartottam, de belül viszont sokat gondoltam rá. A nagy és szent dolgokat az ember a szíve mélyén őrzi; nem szeretné magát nevetségessé tenni. Mikor már eldöntöttem, akkor sem mondtam egyszerre, csak amikor jelentkezni kellett a szemináriumba. Előtte egy évet a kőszegi postahivatalba dolgoztam az érettségi után. Foglalkoztatott a saját életemnek a célja, hogyan értelmes a saját életem, és az is, hogy hogyan tudok másoknak a legtöbbet segíteni. Hogyan lehetnék saját magam boldog és tulajdonképpen másoknak hogyan tudnék többet adni. A munkahelyemen is láttam, hogy egyre nagyobb szükség van erre az üzenetre, az evangélium jó hírére. A végső döntés az őszi szentségimádáson született meg a répcevisi templomban. Onnantól kezdve örömmel közöltem a szüleimmel, családommal és plébánosommal. Ekkor aztán be is adtam jelentkezésemet a győri Hittudományi Főiskolára.
- Hogyan emlékszik vissza a szemináriumi évekre?
- Jól éreztük magunkat, jó tanáraink voltak. Az volt bennem, hogy az ember még nem kész. Sok mindent magunkba kellene szívni, gyűjteni. Ott volt, hogy hogyan tudunk megfelelni az előttünk álló feladatoknak, minél többet tanulni, felkészülni. Nekem a szemináriumi évek nagyon gyorsan teltek.
- Hogyan vezetett Csepregbe az út?
- Papszenteléskor a Püspök Úrnak engedelmességet fogadunk, azt hogy ahová küldenek, helyeznek - oda megyünk. Szentelés után Tatabánya-Bánhidára kerültem, mivel akkor még a győri egyházmegyéhez tartozott. Szülőfalumtól a legtávolabbi helyre kerültem. Kezdő káplánként sok olyan emberrel találkoztam, aki a Jóisten üzenetét kereste. Ezután fél évre Csepregre kerültem szintén káplánnak, és innen egy hónapra Győr-Nádorvárosba helyeztek. Ott éppen beköszöntem, meghívtam a középiskolába a gyerekeket hittanra, de aztán hitoktatni már nem én mentem, mert egy újabb helyre, Sopronba helyeztek át. Ez olyan hirtelen jött szükség volt. Az Orsolya iskolában kezdtem tanítani, hiszen ekkor került vissza az orsolyita nővérekhez az iskola, illetve az egyházmegye tartotta fenn. Itt 4 éven át végeztem szolgálatot. Ez egy nagyon mozgalmas időszak volt. Majd visszahelyeztek Győrbe. Részben a Prohászka Ottokár Katolikus Általános Iskolába, mely később gimnázium is lett, tanítottam, és fél beosztásban a győri szeminárium első éves kispapjainak voltam a spirituálisa, lelkivezetője. Amikor a kispapok bekerültek a nagy szemináriumba, akkor a Győr-Révfalu plébániára kerültem. Akkor az iskolában megszűnt az állásom, de továbbra is az első évesek lelkivezetője maradtam, de akkor már nem laktam velük, hanem úgy jártam be hozzájuk. 2000-ben került ismét vissza Csepregbe, és hozzám tartozik a tormásligeti egyházközség is. Pár éve az esperesi teendőket is ellátom.
-25 év alatt mennyire változott meg a hívők száma?
- Amikor idekerültem nagyon sokan jártak az iskolába, azon belül is hittan órákra. Most már fogy a gyermekek száma. Ezt a változást lehet látni országszerte. A tudatos vallásos élet nem mindenkiben maradt meg. Nagyon sok pusztítást végzett a régi időszak, most pedig a kényelmes életünk, az anyagi jólét megtette hatását. Sokszor a megélhetésért, munkáért való küzdelem miatt lassan elhagyják Istent, vagy pedig nem gyakorolják a vallást. Azok járnak templomba most, akik mélyebben, szívből keresik a Jóistent. Ezen a téren nagyon nagy szükség van a családok belső életének erősítésére.
- Van erre valami gyógyír?
- Kész receptet nem tudok. Ezeknek a családoknak az összefogása, összetartása fontos a lelkipásztorral együtt. - Sajnos egyre kevesebb lelkipásztor van. - A jövő útja nagy mértékben a világi hívek tevékeny, aktív részvételén múlik. 25 év távlatából is hálát adok a Jóistennek, hogy megszólított, és most is szívesen, örömmel igyekszem megtenni, amit kér, amit a mindennapokban meglátat.
- Köszönjük, hogy a tábor alatt is szakított időt az újságon keresztül is a hívek számára. Az olvasók nevében is kívánunk jó erőt, egészséget, hogy még sokáig szolgálja az egyházunkat.