Néhány vers a Magyar Költészet Napja alkalmából az új kiadásból:

Fekete Sándor:
VISSZAHÚZNAK

Hiába sietsz, visszahúz a mező
s bár kösse szíved városi varázs,
elér mindenütt, édes józanságával,
a most megérett búzakalász.
Visszahúz a rét minden virágával,
vissza az erdő, fehér nyírfaág
köti szívedre, hogy vele visszahúzza
az idetartozás ércfonalát.
Hiába futsz, visszahúz a vasárnap
délelőttök imás perceinek
mély áhítata és a harangzúgás;
mint hívó szó és megkötő ideg.
Hiába indulsz, visszahúz itt minden,
vagy minden elmegy örökké veled,
mert őrzi a falu minden fiát és
te is itt eresztettél gyökeret.
És ez a gyökér mélyre nyúlik nagyon:
a falu szívéig, mely ott dobog
az alkonyatban, ha városi házad
ablakából nézed a csillagok
kigyúlását, elhagyott falud felett,
s az is visszahúz, ha erre a könnyed
legördül lassan szomorú arcodon,
s meglátod, sírva viselni könnyebb,
hogy visszahúznak, és te nem mehetsz
mert köti szíved a városi varázs.
De én tudom, hogy egyszer visszahúz majd
a megérett, szép búzakalász.
Bük, 1941

Molnár Miklós
HALLJAM, HA ENGEM HÍV

Halkabban, zajgó nagyvilág:
halkabban zengjen az ária,
halkabban nyíljon a mákvirág,
halkabban bőgjön a pária.
Halkabban, nagyvilág:
csitt, ti tízezer dolog.
Halkabban szóljon az imád,
halkabban döngjön a dobod,
halkabban ropjad a táncot,
halkabban csörgesd a láncod.
Halkabban csivogjon a csíz,
rácsát a majom halkabban rázza,
halkabban csobogjon a víz -
csitulj te is, elmém, te garázda.
Lépdeljen mindenki csendesen,
halkabban zakatolj, szív:
halljam, ha távoli kedvesem
álmában suttogva hív.

Stayer Martina
PARLOUR GAME

Úgy vannak a barátok,
Mint út és a zarándok,
Mint borhegynek a szőlő,
Mint embernek a szülő,
Mint földnek a termés,
Mint dobnak a pergés,
Mint tinta a tollnak,
Mint Föld a Holdnak,
Mint levél a fának,
Mint éjszakának árnyak...
Egymás nélkül nem állnak
Az örökké társak.
Ha egymásra várnak,
Akkor sem fáznak.