A Holczer család Zsirán élet az iszapkatasztrófa után

Az elmúlt évtizedek talán legmegrázóbb
történése az ajkai vörösiszap-
katasztrófa volt. 2010. október
4-én átszakadt a MAL Zrt. tulajdonában
lévõ Ajkai Timföldgyár
Kolontár és Ajka között létesített vörösiszap-
tárolójának gátja. A kiömlõ,
körülbelül 600-700 000 köbméternyi
iszap elöntötte Kolontár,
Devecser és Somlóvásárhely települések
mélyebben fekvõ részeit.
Döbbenten hallgattuk a tudósításokat
a katasztrófáról, mely 10 ember
életét követelte. Ha lehet mondani,
az egész ország megmozdult a
bajbajutottak megsegítésére, példátlan
összefogásról tettek tanúbizonyságot
az emberek.
De térjünk vissza Kolontárra. A
hömpölygõ iszap a faluban elsõnek
a Holczer család új, három
éves házát érte el. Az édesanya
Kati volt otthon kisebbik fiával, akit
menteni próbált, s közben õ maga
súlyos égési sérüléseket szenvedett
a lábán, az erõsen lúgos, maró hatású
iszaptól. Az édesapa Balázs,
Ausztriában dolgozott, de a hír hallatára
azonnal hazaindult. Közben
barátait mozgósította az otthon tartózkodó
családtagjai mentésére. A
házból szinte semmit sem tudtak kimenteni,
mindenük odaveszett. A
hírek hallatára egy Budapesten
élõ, zsirai ház tulajdonosa telefonon
megkereste a családot és felajánlotta
házát használatra, míg
lakásproblémáik megoldódnak.
Ehhez a meghíváshoz csatlakozott
Zsira Község Önkormányzata is, aki
egy a tulajdonában lévõ házat
ajánlott fel lakhatásra. (Késõbb
egy másik kolontári család is érkezett
a faluba, akiknek szintén az önkormányzat
biztosított lakást).
A Holczer család a költözés
mellett döntött, hiszen Kolontáron
mindenük elveszett. Úgy határoztak,
hogy Magyarország egy biztonságosabb
részén kezdenek új
életet. Végül a fiatalokkal költöztek
a családfõ, Balázs szülei is. Zsirán
már vásároltak egy építési telket,
hiszen komolyak a szándékaik a letelepedést
illetõen. A nagyobbik fiú
Szabolcs, iskolába jár, 3. osztályos.
A nagyszülõk találtak munkahelyet
maguknak, és a családfõ továbbra
is Ausztriába jár dolgozni. De
bármekkora volt is az emberek segítõkészsége,
bármennyire is égtek
a segélyvonalak a katasztrófa utáni
idõkben, a károsultak veszteségeinek
megtérítése nem akart beindulni.
Az októberi katasztrófa után
hét hónap kellett ahhoz, hogy a
Holczer család végre aláírhatta a
szerzõdést az állammal, melyben
megtérítették az elveszett házuk értékének
egy részét. A házat, ahol
éltek, és amiért megdolgoztak,
közben már lerombolták. Szörnyû
érzés volt számukra végignézni,
ahogy elsõ otthonuk, a három éves
ház semmivé vált.
Egy csendes környezetben lévõ
kicsi ház udvarán beszélgettem Katival,
az édesanyával. Azt mondja,
hogy azt a borzalmat, amit a bezúduló
iszap láttán átélt, ahogy küzdött
a saját és kisfia életéért, soha nem
fogja elfelejteni. Kisebbik fia Bence,
éjszakánként sokszor sikoltozva ébredt
álmából. Pszichológushoz hordja,
s neki szintén orvosi segítségre van
szüksége az események feldolgozásához.
A testi sebei már begyógyultak,
ki tudja, hogy a lelki sérüléseket
az idõ begyógyíthatja-e?!
A kérdésre, hogy mit szeretne,
mit vár el a továbbiakban az élettõl,
Kati azt felelte: Minél elõbb szeretnénk
új otthonunkba költözni, de
az építési engedélyt még nem
kaptuk kézhez. Egy könnyûszerkezetes
házat építünk, hogy õsszel
már beköltözhessünk. És persze
nyugalomra vágyunk, és ha sikerül
még egy gyereket is szeretnénk.
Miközben a katasztrófa után készült
képeket nézegettük, Katinak
még mindig fátyolos volt a hangja
a történtek felidézésekor. Reméljük,
hogy Zsirán nyugodt, új otthonra
találnak, és valamelyest halványulnak
a kínzó emlékek.