Köszöntő

Nagy Lászlóné, Magda néni 1926-ban született Egyházasfaluban, 5 testvér közül a negyedikként. Itt töltötte gyermekkorát, a kor szokásának megfelelően ő még magázta a szüleit. Édesanyja később megözvegyült, így egyedül nevelte őt és testvéreit.
Az elemi iskola 6. osztályának elvégzése után az uradalomban dolgozott, aratáskor markot szedett, kévét kötött, az éppen aktuális szezonmunkákat kapta feladatul. Emlékei szerint bármilyen sokat is dolgoztak, bármilyen nehéz sorsuk is volt, a szeretet mindig jelen volt az életükben. Volt idejük foglalkozni egymással akár a családon, akár a falu közösségén belül, nagyokat beszélgettek, ismerték, támogatták, segítették egymást az emberek.
Ifjú éveinek a II. világháború vetett véget.
Emlékeiben a háborút lezáró szovjet bevonulás hagyta a legmélyebb nyomokat. A házukkal szemben álló kovácsműhely padlására menekültek az orosz katonák erőszakoskodása elől, ahol egy apáca szoknyája alá bújva igyekezett láthatatlan maradni. Személyesen ismerte azokat az utcabeli embereket, akik áldozatul estek az itt állomásozó oroszok kegyetlenkedéseinek.
A háború viharának lecsendesedése után, 1949-ben férjhez ment, de nagyon hamar, 24 évesen megözvegyült, így édesanyja példájára lányát egyedül nevelte fel.
Néhány évet a TSZ-nél dolgozott, innen került 1960-ban köszörűsként Lövőre a Késgyárba (mai ROTO). 10 évnyi kemény munka, és 2 dolgozói kitüntetés után Sopronban az AFIT-nál helyezkedett el, innen ment nyugdíjba 1980-ban.
Egyházasfaluban élt egészen 2009-ig, ekkor került Sopronhorpácsra. Egy baleset miatt jelenleg mozgáskorlátozott, de szellemileg friss, szeret újságot olvasni és tévét nézni, figyeli a világ eseményeit és minden olyan dolgot, ami az érdeklődési körébe tartozik.
Különleges dolog egy 90 éves emberrel beszélgetni...sejtve azt, hogy mi mindent látott, átélt, mennyi élettapasztalattal és bölcsességgel rendelkezik. Látni, ahogy beszélgetés közben lelki szemei előtt újra peregnek az események, ahogy beleréved dolgokba, amit lehet hogy csak ő tud, mert elmondani és felidézni is fájdalmas. És látni a csillogást, amit unokái és dédunokái említése vált ki belőle. Büszkeséggel és meghatottsággal mondta: „SZERETNEK!!!"
Maradjon is így, kedves Magda néni!