Hogyan lettem mester?

, amikor behívtak katonai szolgálatra. Bár csak hat hónapra szólt a „meghívó", a szolgálati lakás rendelői részét a település első embere - akkoriban ez a tanácselnök volt -, mégis kiutalta egy fiatal, kezdő fodrász házaspárnak, ideiglenes műhely céljára. Fel is virágzott az üzlet, oda járt a közeli s távoli falvak apraja-nagyja.
Mikor leszereltem, természetesen visszakértem a helyiséget, és hamarosan be is pakoltam a szép fehér orvosi bútorokat, a műszerszekrényt, az íróasztalt és a székeket.
Éppen a padlót söprögettem fehér köpenyben, amikor jött egy atyafi, és így köszöntött:
- Üdvözlöm, mester, van rám egy kis ideje?
- Hm. Így elterjedt volna csodálatos gyógyításom híre - gondoltam büszkén, kihúzva magam a megtisztelő titulus hallatán. Úgy állhattam ott, mint Jézus a Holt-tenger partján. Lelki szemeimmel még láttam, amint gyűlnek körém a tanítványok.
Az emberem viszont nem gyűlt, hanem kényelmesen helyet foglalt az orvosi székemben, és várakozóan nézett rám. Ekkor esett le a tantusz, ő bizony fodrásznak néz, nem tudja, hogy a figarók tegnap elköltöztek. Most hogy mondjam meg, mi a helyzet?
- Ráér, mester úr? Sietnék! - sürgetett a kuncsaft. Zavartan rakosgattam a műszereimet. Gyanakvóan nézett. Hirtelen felé fordultam:
- Fülvágást parancsol, vagy herélést? Én ugyanis az állatorvos vagyok! - kérdeztem, miközben közeledtem hozzá egy hatalmas bika maszkubátorral.
Embert még nem láttam ilyen gyorsan kiugrani az ajtón, azt gondolta, begolyózhatott a fodrász. Ő volt az egyetlen páciens a praxisomban, aki megszökött a beavatkozás előtt. Az is igaz, hogy az ekkora termetű, gyógyításra váró betegeimet altatva, ráadásul rögzített állapotban szoktam kezelni.
Mindegy. Kéményseprőnek már néztek fehér köpenyben, a fodrász az már kifejezetten haladás. Nincs harag. Végtére is... mester lettem.