Évforduló (vers)

Itt belül valami furcsán nyomaszt,
mert érzem azt, mit 174 éve tán
éreztek ők egy tavaszon, s az ősapám
bizton nem nézte, mit nyer, hol haszon
ha áll. Csak meghalt jeltelen, mert
jött az ősz, a szertelen szabadságtemető,
elsiratta dús eső a kort s a kart, mely
lehullt. Szív se dobban többé sok százezer,
de a mélyből, érzem, szólnak ők, mint,
tompa, lassú bőrdobok a pusztán, a föld
felreped, s az ország mint óriási tál
ropog, recseg, hívja sok elveszett fiát,
a felszínen már izzik-ég a lefojtott
parázs és áll, áll a nép a bűnös, a néma,
sokáig hallgató, nem érdekli már, hova
sújt, hova vág a bakó, egy reccsenés,
roppant ezer bitó és rács, ezeréves álom
válik valóra... ütött az óra.
Hátrál, menekül már az elnyomó. Most
tízmillió egyszerre fújja ég felé a dalt,
ott állunk, hol Petőfi sohasem szavalt,
de ím, látja mégis százezer reménykedő;
kivívta végre a diadalt, lesújtott
egy rettentő erő, az igazság végre
kimondva, a század írta hörögve, könnyel
és vérrel a porba, ám mégis felragyog
a szó: Szabadság! Te hűtlen, úgy vártunk,
szállj le, maradj itt nálunk,
most... és mindörökre.

Dr. Galiotti Csaba